Gyomokat cibálok kérges talajából,
göröngyeit szépen porrá kalapálom,
elrendezett földjét komposzttal szitálom,
csak te eső volnál, víz a szikkadt tájon.

Palántái köré szerelmem trágyát hoz,
még a csigákat is én szoktatom házhoz,
kerítése drótját feszesebbre húzom,
csak te eső volnál, vér a szikkadt húson.

Ha te eső volnál kietlenségemben,
végre felborulna kiszámított rendem,
burjánzó kertembe vihetnélek ölben,
de ha mégsem jössz el, sóval hintem földem.

A test maradt erőtlen,
a lélek sincs magánál.
Ha néha erre járnál...
Ha elbújnál előlem...
Chaos pusztít velőmben,
amíg Logos Terád vár.

A test maradt erőtlen,
a múltam romba dőlten
visszhangzik itt egy várnál.
A lélek durva jármán
mivel sokat vesződtem,
a test maradt erőtlen.

Csókkal árvulsz el, barátság,
határokon túlra mentem,
gyönyörű volt, néma hátság,
csúcsok, hóval ellepetten.

Kristályvizű tavaidban
fellobbant kihűlő fényem,
fenyves-zúgó szavad itt van,
múltam poros rakterében.

Lankáidon heverészvén
mélykék egedben fürödtem,
fölülről a hollók nézték,
hogy pihenek elgyötörten.

De örökké ez sem tartott,
lejárt vízummal kezemben
visszanéztem a határról:
mindent, mi volt, tönkretettem.

Szívem, ha néha dobban,
vigyázz magadra, drága,
maradj egy éjszakára,
sötét és néma por van,
kaszáspókok sarokban,
s egy kósza ősöm árnya.

Szívem, ha néha dobban,
ne hidd, hogy jóllakottan
dőlhetsz az éjszakába.
Nyikorgó ajtók szárnya
mögött tudod, hogy ott van
szívem, ha néha dobban.