A poklok papja
Tárnák
gyermeke, tisztaszemű, kúnfajta legény volt,
Felszíni vágyát kürtők ketrece zárta magába, Csákányát támasztva alászállt csöndben a zsíros, Drága magyar föld mélyén rejlő bányavilágba. Földben a kő és kőben az érc és ércben az Isten Nyílt meg előtte, s rózsafüzérként fonta be orrát, Ám papi lelkében ha a szent hivatás kivirágzott, Jöttek a zörgő csillék s vasporosan letarolták. Már sok ezerszer gondolt pásztorosat, csodaszépet, Gondolt jó miseborra, damaszt oltárterítőre, Bárhol a Földön, hol még hívő emberek élnek, Tömjénillatú kámzsás szent lett volna belőle. Mégis, hogyha a bányaszagú, csapszékfia, bamba Atyja-fiak közt volt vagy az aknapokolba ha nézett, Prüszkölt kettőt, munkaruhába törölte imáját, S káromkodva okádta a mocskot vagy fütyörészett. |