Jajgat a vadász az üres irodában,
színes patronvérű papírhúsok között.
Utalványebéd ment húsevő fogába,
hiába piszkálta, hiába köpködött.

Vadonra fáj a vadász foga mindig,
pirkadatot lesni remingtonja végén,
szagolni az erdőt, ismerni a hangját,
elnyesni a pulzust a kínlódó gégén.

Szidja a vadász a sorsot, és az istent
perli patronvérű papírhúsok között,
hogy kerülhetett be ő az irodába,
kérdőre von embert, angyalt és ördögöt.

Emlékszik a vadász, utolsó kalandján
megkímélte végül a legszebbik vadat,
az erdőt azóta kerüli, s a puskát
másra emelnie többé már nem szabad.

Elhallgat a vadász, érzékein újra
ősi ösztön ébred, megfeszül a lába,
mikor patronvérű papírhúsok között
belibben a legszebb vad az irodába.