Te még gyermekkorodat éled,
ő már nem téged él,
pihenni ment, és nem oldoz, nem áld.
Te még suttogsz éjjelente: félek,
és köszönsz, hogyha felnőtt néz le rád.

De hangodat egy lakatlan szobában
falak pofozgatják erőtlenül,
csupasz parketta hiányzó fogakkal,
málló tapéta, és egy rácsos ágy van,
porlepte mackó, csöndben szendereg;
hangodra moccan, pislant, visszaalszik:
nem tudja ki vagy, csak hogy nem gyerek.
 
Törölj egy kört az opál-koszos ablak
egyik sarkába, nézd, kint emberek,
autók és házak, üzletek és tornyok,
utcazenészek, dolgozó sereg,
egy boly, egy kaptár, város ez, valóság,
te bácsi vagy, egy bajusz, egy kalap.
 
És messze, ott, egy másik ilyen ablak,
valaki abban is egy kört töröl,
és még egy, nézd, és mindegyikben laknak,
vizsgáld meg, és dönts: hová költözöl,
ahol majd tőled születik egy gyermek,
ki rád akaszt örök bajnok-medált,
és éjjel fél, s a felnőttnek köszön,
és téged él, míg feloldoz, s megáld.