És igen, tudtam, bár tavasz van,
   Szeszélyes, lányos április,
E napsütötte, csalfa fagyban
   Fázott már annyi másik is.
Gróftemetésen állni pénzér’
   Némi prüszkölést tán megér,
Vármegyeházi, cifra népség
   Tolong majd újabb versemér’.
Mit versemért! Egy versnyi orkán,
   Sirokkó, könnyes tsunami
Ömlött le a gyászolók torkán,
   S gyomrukba’ kezdett habzani.
Libáknak írok. Hízzanak még,
   Ízletes, zsíros májukért,
Mit kvártélyomban majszolgatnék,
   Kenyér mellé, vagy bármiképp.
Egy senki grófné lett elásva,
   A testem mégis túlhevült,
S tudtam, vezúvnyi, szörnyű láva:
  Egy nagyobb ember veszte fűt.

Tudom, van más, rosszabb kivérzés,
  S tán fájóbb, mint az enyimé,
Nem is nyavalygok. Csak egy kérdés:
   Ér ennyit egy Rhédeiné?
Most hánykolódom itt a térben,
   Holdon s koporsón jár agyam,
Mert megfáztam egy temetésen,
   S lassan temethetem magam.