(Az első év)

a fürdőszoba padlóján
fehérre marta a fugát a könny
csempék hajszálrepedései futnak
térd- és ökölalakban
a mennyezetet
szitkok pernyéi takarják
függőlegesen kettéhasadt a tükör
lerakódik a megbékélés
de takarításonként
felszínre kerülnek a síremlékek


(A második év)

A gyógyszer és az alkohol,
koholmány csak, hogy felszínes:
minek maradjak ott, ahol
csaholva kerget bármi nesz,
akad még csók az
éjben,
élj benne,
mint a csillag,
ha szédülök, beleng,
az égen ő az illat,
a fejben rend ne lakjék,
csak por
és zaj
és fények,
barátok? ellenségek?
így egyiktől se félek
– de néha-néha
mintha
itt hagyna
egy-egy óra,
mögöttük csöng a csönd,
a gyilkos lételem –
és újra kell a méreg,
keverjetek, ha kérek,
vigaszt ez úgysem ad,
de ezt is elfelejtem,
s minek vigasz nekem,
ha mámorom
lefejtem?


(A harmadik év)

A vigaszfa vigaszágán
virul végre a virág,
örömszínben, aranysárgán,
odatódul aki lát.

Indulunk nagy zümmögéssel,
vén Királynőnk kölykei,
ki a kaptárkoponyából:
szedjünk nektárt Őneki!

Ezer és egy gondolatként
szüreteljük le a jót,
s visszük haza, hadd örüljön,
etetjük a Nagyanyót.

És mialatt szüreteltük,
elhittük az igazát:
szabadsággal kínált minket
vigaszfán a vigaszág.

Átköltözünk egytől egyig,
nektárt hordunk át oda,
egy a gond: a sok herének
ki legyen az új ura?

Nincs királynő, megesküdtünk:
„A régit nem hozom át!”
s körbedongunk gömbalakban
egy új kaptárkoponyát.


(A negyedik év)

Ugrál benned a lét, s te is ugrálsz benne a létben.
    Mint egy gömb, gumiból, benne elég levegő,
áttetsző falain bár nem tisztán jön a fény át,
    annyi igen, hogy az út látszódjék valahogy.
Gond akkor van csak, ha te bent pattanni szeretnél,
    ám a terepviszonyok másfele indítanak.
Buksi fejeddel fogsz tompán a tetőre tapadni,
    fordul a gömb, s a világ körberöhög sebesen.
Attól függ, hogy a völgy, min a gömb lefelé gurul éppen,
    mennyire mély, meredek, hogy mikor áll le veled.
Hányni ne próbálj itt, mert nincs bevezetve a közmű,
    szedd hát össze magad, s ugráld végig utad!