Miután fölébredtem, és ásítva nyugtáztam, hogy a hosszú utazás ellenére is száraz maradt a nadrágom, felnéztem, és tátva maradt a szám. Egy olyan világba kerültem, amilyet sohase láttam. Hosszú gyöngysorokként csillogtak a végtelenbe a kivilágított utcák, rengeteg autó, színes reklám, Skála Kópé, Totó Lottó, stb. Az egész sokkal szebb, befogadhatatlanabb volt, mint amilyenre az innen kapott segélycsomagok varázslatos tartalma alapján számítottam. Két dolgot sajnáltam: hogy a mikrobusz nem üvegből van, és hogy a látószögem nem korlátlan. Tekeregtem, nézelődtem, mutogattam, mintha egy mesébe csöppentem volna. És akkor, mindezt megkoronázva egy gyönyörű utasszállító repülőgép szállt el a fejünk felett, olyan alacsonyan, hogy még a kitett kerekeit is láttam.
A ferihegyi gyorsforgalmiról hamarosan letértünk, és a sok színes reklámot a hátunk mögött hagyva Rákosszentmihály csendes kertvárosi éjszakájába érkeztünk meg. Egy ismerősünk ajánlotta föl az alagsori kis lakását átmeneti szállásnak. Én persze az egészből csak annyit tudtam, hogy azonnal indulnom kell, hogy megnézzem ezt a csillogó, gigantikus gyönyörűséget, amit Budapestnek hívnak. De persze nem indultam, mert aludni kellett menni. Kipakoltunk, hat és felen egy szoba-konyhás, kicsi, sötét, szuterénlakásba. Március volt, nőnap, és friss, langyos tavasz.

A következő napok azzal teltek, hogy édesanyám budapesti, ELTÉs ismerősei láttak vendégül minket, meg távolabbi rokonok, barátok. Izgalmas volt végre látni az arcokat az oly nagy örömmel fogadott csomagok mögött. A kisebbik húgom keresztszüleitől kaptam egy legó űrhajót, amit én rakhattam össze. Nem akartam elhinni. Eredeti dobozban, bontatlanul. Már a csomagolása is olyan profi volt, amilyet addig nem láttam. Az alagsori bejárati ajtónak középen egy vékony, sárga, tejüveg ablaka volt. A legó űrhajósomnak pedig kék plexi volt a bukósisakján. Ezt a bukósisakot is inkább én viseltem az ujjamon, és egy ilyen alkalommal nagyon elcsodálkoztam: reggel volt, és a keleti fekvésű ajtó üvegén gyönyörűen bevilágított a Nap. Ott szerettem ilyenkor játszani, mint a kis lakás legvilágosabb pontján. És láss csodát! Ha az ablakot a sisakon keresztül néztem, a kék sisakrostély zöld volt! Gyorsan szóltam is apukámnak, aki színtévesztő ugyan, de mint építész értett annyit a színelmélethez, hogy megmagyarázza ezt a jelenséget. Kicsit olyan érzésem volt, mintha fölfedeztem volna a gravitációt. Függetlenül másoktól, én magam, empirikus úton.

Rákosszentmihály szépen ápolt kertvárosának egészen más hangulata volt, mint a zilahi, hasonlóan zöld külvárosnak. Itt nem jártak szekéren cigányok, zsírtól csillogó, fekete kalapban, nem játszott minden gyerek az utcán, csend volt, ápoltság, gazdagság. Amikor először mentünk a boltba, a negyedét sem fogtam fel annak, amit látok. A négercsóknak már a neve is vicces volt, a meleg fagyit meg nem akartam elhinni. Kiflit és zsömlét sem nagyon láttam addig, csak könyvben. Valami emlékem van még a tömegközlekedésről, a félelmemről, amikor lementünk a mozgólépcsőn olyan mélyre a föld alá, hogy amikor anyukám próbált előre felkészíteni, azt hittem, hogy viccel. Maradt valami hangulat a nyüzsgő nagyvárosról, de nem sok konkrét. Emlékszem a Szimat Szörény c. bábfilm-sorozat zenéjére, meg a MALÉV reklámra, és hogy az alagsorunk feletti felegsorban lakó házigazdánk lánya, amikor rajtakapták, hogy szedi az éretlen körtét, azt mondta, hogy leesett, és hogy ő csak megpróbálta visszatenni.

Hogy közben hogyan próbáltak hosszabb távra megoldást találni a szüleim, hogy a nővéremet miért szívatták a rákosszentmihályi általános iskola első osztályában az "erdélyies", ferde írása miatt, tulajdonképpen foglalkoztatott, amennyire egy nagycsoportos óvodást (aki épp nem járt óvodába) foglalkoztathat. De sokat nem fogtam fel a dologból, csak azt, hogy jól jegyezzem meg magamnak ezt a pár hetet, mert nem tart örökké. Nem is tartott 3 meghatározó hónapnál tovább.