A Dunaújvárossal szemben fekvő Szalkszentmártonban a parókián nem lakott pap, sem egy sekrestyés Bözsi néni. Sok szeretettel fogadtak minket, ha cserébe ellátjuk a templom körüli teendőket. Azt persze csak a beköltözködéskor realizáltuk, hogy valószínűleg már jó ideje lakatlan a templomhoz kapcsolódó, háromemeletes, szintenként vagy 10 négyzetméteres lakás. Olyannyira, hogy a kádban levő rozsdafolt egész ottlétünk alatt sem volt hajlandó eltűnni. Valószínű nálunk sokkal vénebb csöpögés alkotta oda, és mint az aggastyánok általában, nem szívesen költözött volna odébb. A parókia kertje is volt vagy akkora, mint egy szint a házban, így hát az utcán, a fodrászoknál, az óvodában, a templomban, a szomszédoknál és más hasonló helyeken töltöttem boldog hétköznapjaimat. Még egy fél hónapra óvodába is jártam.

A legjobban a tévét szerettem. A fodrászüzletbe a fodrász néni nagyon szép lányán kívül a színestévé is vonzott. Ott néztük a testvéreimmel minden délután az Elsüllyedt világokat. A másik nagyon jó dolog a kis Duna mellékág volt, ahova strandolni mentünk. Még azt hiszem életemben nem voltam lavórnál mélyebb vízben, de ennél sokkal komolyabban foglalkoztatott a korábban emlegetett fodrász-lánya bikiniben domboruló idomzata. Utáltam a vizet, de megérte.

Édesapám egy darabig még ingázott a budapesti építész stúdióba, amibe még Rákosszentmihályról kezdett járni, majd egy helyi vállalkozónál lett építésvezető, vagy mi. Öcsém pedig megszületett. Ez ügyben Budapestre kellett zarándokolnia édesanyámnak, úgyhogy erre az időre átjött hozzánk anyai Nagymamám. Eléggé furcsa volt, hogy ő itt, velünk, és nem mi együtt Zilahon, de egyáltalán nem bántuk.

Öcsém már fiatalon elkezdte felőrölni az idegeimet: édesanyám Pécsett volt a kishúgommal, édesapám dolgozott, nagymamám vigyázott ránk. Öcsém csecsemő volt, és egyszer csak lett egy lázgörcse. Telefonunk nem volt, édesapámnak így nem tudtunk szólni, de amint hazajött, máris indult a doktor néniért, biciklivel. Addig aggódtunk, a nővéremmel bőgtünk, a húgom próbált megnyugtatni minket, nagymamám pedig a karján merevedő öcsémet próbálta rávenni, hogy vegyen levegőt, mert kék. Az öcsém már akkor nagyon makacs volt. A doktor néni autóval jött, úgyhogy édesapám előtt ért ki, és újraélesztette az öcsémet. Megmagyarázta, hogy mi ilyenkor a helyes eljárás, és hogy ha az ember azt úgy csinálja, akkor nem veszélyes annyira a dolog. De már nem emlékszem mi volt az. Mielőtt gyerekem lesz, meg fogom kérdezni valakitől.

Ezalatt kiderült, hogy édesanyám és kishúgom a Pécsi Gyermekklinika gondjaira bízva a lehető legjobb kezekben vannak. Édesanyámnak volt szállása ismerősöktől, és az egész napot a húgommal tölthette, de a nővérek és az orvosok is úgy bántak a gyerekekkel, mintha a sajátjaik lettek volna. Egy 16 éves orvosi és annál is hosszabb személyes kapcsolat vette kezdetét a klinika, a húgom és édesanyám között. Jómagam ebből akkoriban csak annyit tapasztaltam, hogy édesanyám rengeteget van távol a kishúgommal, és hogy most zajlik le az a sok operáció, ami miatt átjöttünk, és aminek az eredménye az lehet, hogy a húgom nem lesz már állandó életveszélyben.

Azért néha itthon is voltak, ilyenkor időnként átmentünk Dunaújvárosba. Szalkszentmárton is szép volt, egy kis parkocskája is volt, halastóval, fűzfákkal, meg tűzoltó-parancsnoksága, ahonnan ajándék vörös csillagos tűzoltójelvényt kaptunk - apám elsápadt, amikor meglátta, biztos az örömtől. A Duna mellékágának is megvolt a már korábban emlegetett szépsége, de az egész táj sík volt. Sehol egy hegy, vagy legalább egy dombocska! A környék legmagasabb pontja a kishíd íve volt a kistónál. Ha nem is jártam sokat kirándulni Erdélyben, a véremben volt a vágy a táj vadregényes szabdaltsága iránt.

Na de Dunaújváros! Hát az nem volt semmi. Ha nem is volt akkora dolog, mint Budapest, mégis egész más volt, mint a kis falu, és Zilahra is jobban emlékeztetett. Nyüzsgő nagyváros, rengeteg gyár, meg lakótelep, amiknek csak a sziluettjét láttam a kompról, de már az is csodálatos volt. Ha képeket látok Manhattanbe érkező hajókról, mindig eszembe jut a dunaújvárosi kompkikötő. Eleve ez a komp dolog nekem teljesen új volt és nagyszerű. Akkora vas csónak, hogy még az autókat is elbírja. És milyen szép hangja volt kikötéskor, amikor a nagy bádoglap végigkaristolta a betonozott lejtőt... Néha bekéredzkedtünk a hajóra, és beszélgettünk a kapitány bácsival. Olyan szaga volt, mint az idősebbeknek vasárnapi ebéd után.

Aztán ott volt a strand: olyan emberek és jégkrémek tömkelege, amilyeneket a tévében lehetett látni. Eleve ez a pálcikás fagyi dolog tetszett. Jó volt persze a falubeli 2 Ft/gombócos is, de ez viccesebb volt, főleg a koala alakú. Elég sok türelmébe tellett a szüleinknek, amíg megérttették velünk, hogy nem kaphatunk, mert nincs pénzünk, és hogy élvezzük a vizet, mert végül is azért jöttünk ide. Volt ott egy nagy kék csúszda, messziről is féltem tőle. Egyszer, még Kolozsváron kényszerítettek, hogy csússzak le egy csúszdán, ami olyan magasról indult, mint apukám feje búbja, és egy félfordulat is volt benne. Persze én voltam a hülye, mert lentről olyan csábító volt, hogy gyorsan fölmásztam. Aztán amikor fönt meggondoltam magam, és már kezdett gyűlni mögöttem a nép, édesapám és nagyapám megpróbált lelökni. Az lett a vége, hogy visítva visszamásztam, és lejöttem a létrán. Lehettem vagy négy éves. Na ehhez képest most ott volt az a kék monstrum, olyan magas volt, mint egy hegy, és egymillió kanyar volt benne. A legmeglepőbb az volt, hogy egy-két őrült le mert rajta csúszni, annak ellenére, hogy a végén beleestek a mélyvízbe. Szerencsére mindkét csúszdás esetben a többiek szemmel láthatóan nagyobbak voltak, így nem éreztem az életéveken kívül más fogyatékosságomat az üggyel kapcsolatban.

Egyébként nagyon érdekes volt, hogy az amúgy is egyre többet felfogó kis elmém fejlődése mellett (ami önmagában komoly világnézeti átalakulásokat eredményezett), a körülöttem levő világ is vagy húszévnyit változott egy év és néhányszáz kilométer alatt.

A falubeliekkel én tartottam a legintenzívebben a kapcsolatot. Mindenkinek köszöntem, és mindenkivel szóba álltam, aki visszaköszönt. Akaratlanul is elég hamar megtanultam a meglepő módon egész idáig elnyúló szögedi nyelvjárás ö betűit, dallamát. De megmaradt a szilágysági tájszólásom is, legalábbis megdicsérték, amikor beszéltem. Érdekes, sokkal később volt egy szegedi barátnőm. De addigra már régen elkopott még a szilágysági ízes beszédem is. És az is érdekes, hogy ő sem beszélt szögediesen.

Szeptemberben elkezdtem az iskolát. Nem volt nehéz. Én már tudtam olvasni az óvodában, a számtan meg elég együgyű dolog volt. Sajnos az r betűk kimondása terén nem sokat fejlődtem, viszont hasonló problémákkal küzdő barátot itt is találtam. Ráadásul a zilahi óvodástársaménál egy X kromoszómával több volt neki. A nevére nem emlékszem, pedig padtársak voltunk. Az arca és a selypítése viszont most bevillant, furcsa érzés.

Az egész első osztályból a legmaradandóbb emlékem a csónaknyakú pulóver volt, melltartó nélkül. Ezt viselte ugyanis a fiatal, babaarcú, mosolygós tanító néni, és amikor az első padsorban ülőknek mélyen lehajolva segített, én a negyedik sorban koromhoz képest intenzív vizuális tapasztalatokkal gazdagodtam.


Aztán a dolog rosszra fordult. Nem tudni kik és miért - legalábbis ilyenkor ezt illik mondani - elkezdtek névtelen leveleket írogatni a szüleimnek. Ősi szabály, hogy az ilyet felbontás nélkül ki kell dobni, de sajnos nem bírták ki a szüleim. Olyan minősíthetetlen hangnemmel találkoztak benne, ami ráadásul a gyermekeik testi épségét a faluban tartózkodásuk záros határidővel történő megszüntetésétől tette függővé, hogy rögtön eldöntötték, hogy akárki az, és akármi a baja, a legjobb, ha költözünk. Elkezdtünk hát keresni egy helyet. Azért használok többes számot, mert iskolásként már a család felnőtt tagjai közé soroltam magam.

(A besorolás jogosságát részben megkérdőjelezi az az eset, amikor a nővéremnek a villany-konvektoron száradó, frissen mosott hajú Barbiját belemártottam a mellette levő fazék vízbe. A víz a száraz és poros levegőt volt hívatott normalizálni, én pedig abból az elgondolásból nyomtam a vízbe a kisasszony fejét, hogy a víz már jó meleg, és melegben jobban szárad a haj. Azóta sok hasonló ok-okozati láncolat futott végig és hagyott mindenki számára látható nyomot elmém kies tájain.)

Az Újember magazinban nem sokkal a továbbállás elhatározása után az alábbi hirdetéshez hasonló szöveg jelent volna meg, ha egy ismerősünk nem csap le rá és szerzi meg nekünk még a szerkesztőségen:
"Keresünk Erdélyből áttelepült, értelmiségi, keresztény szellemiségű nagycsaládot, a Budai hegyekben most nyíló cserkészpark gondnoki állására, szolgálati lakással. Nyelvtudás előny." Édesanyám nem akarta elhinni, hogy éppen ennyire konkrétan nekünk szól ez a hirdetés, jó hogy az útlevelünk számát nem írták bele. És hogy pont ott volt az ismerősünk és pont észrevette. Egyébként nem ez volt az első csoda, amit a saját bőrömön tapasztaltam, főleg a húgommal és a család életével kapcsolatban. Tényleg elég hihetetlennek tűnt: erdő, hegyek, Budapest közelsége, és a cserkészek szellemisége, amit nagyapám és a Zilahi öregek is őrizgettek egy bő fél évszázadon át.

Mindenestre egy évvel a kádban levő rozsdafolt elleni harc kezdete után, vesztesen hagytuk el a harcteret. Én egyébként egy IFA kabinjában.