Állítólag az Úr 1983. esztendejében, augusztus havának 28. napján Zilah hősi múltú városában tekintettem először, sűrű könnyek között a nagyvilágra, már amennyire összezárt szemhéjam tekinteni engedett. Azóta is sokszor így szemlélődöm. Mindez a Ceausescu-diktatúra egyik gyönyörű kórházában történt. Az oly sok mindent meghatározó első napjaimat itt kezdtem, majd egy panellakásban folytattam. Első költözködésem oka a fűtés hiánya volt, ami egy blokkban nehezen hidalható át. Mivel még egyéves sem voltam, ezekből az időkből talán a fürdőlepedő bolyhairól maradt meg közvetlen benyomásom, a többit mások mesélték.

A tömbházbeli életet egy külvárosi, a cserépkályha biztonságával bíró parasztház váltotta fel, budival a kert végében, és tűzhelyen melegített mosdóvízzel. Azóta is szükségem van egy kis dohszagra, hogy otthon érezzem magam. Akkoriban ezt nem élvezhettem sokáig, mert polipom nőtt, amit talán orrmandula néven jobban ismernek. Első tényleges emlékem az egészségügyről a doktor bácsi nehéz bőrköténye volt, aminek egyik fele az én nyakamat díszítette, így alkotván kettőnk között mobil műtőasztalt. A sokat próbált bőr a vélelmezett higiénia ellenére is izgalmas és rendkívüli vizuális élményekkel gazdagította fejlődő fantáziámat. A garatomban és orromban kapargáló vasak, a sok sírás és üvöltés utáni fejfájás gondolom semmivel sem volt különb, mint más gyermek hasonló helyzetben szerzett tapasztalata.

Addigi életem legnagyobb viharának előszelében, a polipműtéthez hasonló kedéllyel érkeztem meg először az óvodába. A jelem a szilva lett, pontosabban két szilva, ami máig hatóan vonzódásra késztet eme nemes forma tapintatos megfigyelése iránt, lépten, nyomon. Az óvodában a kapcsolati tőke építését egy hozzám hasonlóan erősen raccsoló fiatalemberrel való konverzációk, és persze a gyengébbik nem biológiai tanulmányozása jelentette. Ezen kívül első hatalmas beteljesülésemet is ott éltem át:
Talán a TV adások változatosságának köszönhetően órákon át tudtam önfeledten nézni a traktorokról, gyárakról, gépekről szóló műsorokat. Mint nemrégiben megtudtam, ezek híradók voltak, amik a Román Szocialista Népköztársaság virágzását voltak hivatottak közvetíteni a népnek, akik e nélkül  csupán a reggeli sorbaállásoknál kezükben szorongatott cukor-, liszt-, és egyéb jegyek alapján  mit sem tudtak volna a nagy jólétről. Számomra viszont traktorok, gyárak és gépek voltak, és mint jó fiúgyermeknek, szerelemre lobbantották zsenge kis szívemet. Ilyen előzmények után érthető, micsoda katartikus extázist éltem át, amikor az óvodával elmentünk a zilahi kenyérgyárba.

Szabadidőmben sokat beszéltem, és a nővéremmel együtt mindenféle ragasztott, festett, hajtogatott jószággal fejlesztettem a motorikus képességeimet, hogy majd ilyen ügyesen tudjak gépelni nagykoromban. A kedvencem a karácsonyfadíszek készítése volt, meg a december 5-e esti csizmapucolás. Nagyon szerettem a katolikus templomban itt-ott fellelhető pasztellkék színt, vagy a református templomban összegyűlt bácsik bajuszát. Szüleim analógiájára hamar kitaláltam, hogy a nők katolikusok, a férfiak reformátusok. Sokszor türelmetlenül vártam édesapámat, hogy hazajöjjön az irodából, ahova tervezőművészként járt, ahogy azt sokaknak ecseteltem.

Óvoda után, ha tehettem, mindig csatlakoztam nagymamám uzsonnájához, ami tejbe tördelt kenyér volt, és szorgalmasan követtem nagyapám példáját a tejforraló edény oldalán maradt, un. maszkatya elfogyasztásában. Tisztán érzem még a konyhaszekrényfiókok műanyag kilincsének a tapintását, és az örömöt, ahogy a régi bútorok díszein talált csigavonalakon körbevittem az ujjamat. Meg persze a kanna hangját, ahogy a főtéri kútból csobog bele az ivóvíz. Az emlék tisztaságának oka az is lehet, hogy amióta  az íróként amúgy kiváló  Göncz Árpád bácsi adott nekünk igazi magyar állampolgárságot ajándékba, rendszeresen visszamegyek a nagyszüleimet meglátogatni. Ezek a mai nyugdíjasok pedig nehezen változnak.

Kolozsvárra is szívesen mentem, apai nagyszüleimhez, bár rendszerint elaludtam a buszon, és bepisilve ébredtem. Viszont az aszfaltba épített villamossín rejtélye  hogy végül is min megy a villamos, hiszen ott nincs sín, csak egy vályú  , a trolibusz furcsa zörejei, a jegylyukasztó készülék felfoghatatlan bonyolultsága mind-mind kárpótoltak. Az már a hab volt a tortán, ha csónakázni, vagy vízibiciklizni mentünk nagymamámmal, és a darázsfészek nevű csodálatos kelttészta, vagy a mézes puszi örömeiben részesültünk, vagy hallgathattuk nagyapámat, aki nagyon komoly volt, de mégis olyan jól tudott viccelni. Ottani unokatestvéreimnél láttam először Legót, amit valahonnan adományba kaptak. Hihetetlen volt számomra, hogy ilyen műanyag is van, nem csak az a fajta, amiből az az imádott távirányítós bulldózer is készülhetett, amit egy zilahi kirakatban rendszeresen megcsodáltam, és aminek egy idő után a sok kirakatban levéstől spontán letört a tolólapátja. A Legón érzett csodálatomat kielégítendő, ajándékba kaptam egy bukósisakot, amit mutatóujjamra húztam, és terveim szerint onnan többet le nem vettem volna.

Ezalatt megszületett első húgom, akit csecsemőként jobban szerettünk, mint dackorszakában, de később szerencsére rendeződtek a viszonyaink. Sokat játszottunk a parasztház másik lakosztályát élvező unokatestvéreinkkel. Az idősebbik folyton szörnyeknek öltözött, visszatérő szerepe Karkuszu volt, és mi nagyon féltünk tőle. Tudott varázsolni, sőt, egyszer egy ceruzát megköpdösve és a szeme elé tartva még a pokolba is lenézett. Őt és barátait követve tettem szert első négykerekű státuszszimbólumomra, egy csapágyszekérre. Ez egy nagyon ötletes szerkezet: másfél-két colos golyóscsapágyak a kerekei, az ülőfelület egy deszka, amire a hátsó tengely  egy léc a két végén két csapággyal  kettő csavarral, az első pedig eggyel volt rögzítve. Az első tengely annyival lógott túl a deszkán, hogy a pilóta két talpát rá tudja helyezni, a jármű ültetésének köszönhetően a sarok akár le is érhetett a földre. A kormányzást és a biztonságot egy gyeplő segítette, aminek két vége a kormányozható első tengely két szélére volt rögzítve, a közepét pedig a jármű vezetője tartotta, fogcsikorgatva. A környezetvédelem nevében a meghajtást teljesen a gravitációra bíztuk, és ez igen hatékony volt az Andrei Muresanu utca lejtőjén. A fékezést a szülők legnagyobb rémületére sarokkal lehetett a leghatékonyabban végezni, a cipő kárára. Legutóbbi ottlétemkor a nem sokat változott árkot vizsgálva felidéztem egyik rosszul sikerült kanyarom emlékét.

Öt éves voltam, amikor megszületett második húgom. Az ő egészségi állapota olyan beavatkozásokat és rendszeres ellátást igényelt, amit a szocializmus nem tudott számára biztosítani  egyesek a csernobili katasztrófát vélelmezik a háttérben. Le is akarták beszélni édesanyámat arról, hogy hazavigye a kórházból. Neki erről más volt a véleménye, és kemény harc vette kezdetét a sors, az emberi ostobaság, és az orvostudomány korlátai ellen. Ez azonban egy másik történet, írva vagyon, tessék elolvasni. Szerepel benne Párizs és Pécs, meg az okok, amik miatt minimum egy határral nyugatabbra kellett volna lennünk.

Gyermekként sokat nem értettem az egészből. A húgom beteg, nem lehet úgy babusgatni, mint a másik húgomat annak idején. Édesanyám nem mosolyog annyit, egész nap franciául tanul, de amúgy minden ment a maga rendjén. Aztán nagyon hosszú időre elment a húgommal, és mi nagymamáméknál laktunk édesapámmal, akit akkoriban még sokkal jobban vártam haza a tervezőművészkedésből. Sokat játszottam nagymamám szőnyegén, de hiányzott az otthoni környezet. Aztán kaptam egy repülőmodellt, hogy azt összerakjuk, mire édesanyámék megjönnek. Még le is festettük, és a nagymamámékkal egy házban lakó koszorúkészítő néni műtermébe vittük száradni. Végül is kész lett, de én sírtam, mert nagyon nem úgy nézett ki, mint a dobozán. Leírhatatlan volt az örömünk, amikor édesanyám végre hazajött a húgommal. Hozott ajándékokat, meg könyveket, amik valami fantasztikus világról szóltak: Eiffel-torony, üvegpiramis, meg ilyenek. Az egyik könyv csak fényképekből állt, nagyon szépek voltak, és színesek, amilyet én csak egyet láttam addig, amikor hollandok szálltak meg nálunk, és aztán elküldtek egy képet postán. Azt tudtam, hogy még közel sincs minden rendben, de már sokkal jobb, mint volt.

Aztán egyik nap, amikor a főorvosnő nálunk vendégeskedett, és ment a tévé, hirtelen felsikoltottak édesanyámmal együtt. Az történt ugyanis, hogy miközben a jövő mikéntjeit és a hogyanjait latolgatták, egyszer csak lelőtték Ceausescut. Utána minden összevissza volt, csak azt tudom, hogy végül '90 tavaszán sűrű könnyek között beültünk egy mikrobuszba, és kempingágyakkal, meg ruhákkal felszerelkezve elindultunk Magyarország felé.