A Bor
Ébredező
szavaink vidékén,
égi s földi világ határán, elménk vad, kusza pusztaságát kezdte belakni a tiszta dűlőn megnemesült gyümölcs halála. Rögzített, s kihagyott időkön átcsobogott az örök vidámság s tompított csömörök patakja, s ezredek embereit sodorta össze a mámorok áramába. Még a mi korcs, bolond világunk is lassul, lepihen, kitisztul, s pincék kriptasötét, időtlen, mustszagú, erjedt hűvösében kóstol egy lerohadt aranykort. |