A Félelem, a világ fejedelme
bekopogott a téridőn,
és emberi jogokat talált.
A fejünk a homokban.

Nemdohányzó kocsmák,
vágyaink ellenpontja vagyunk,
hálózatokból hálózatokat építünk,
szervezeteink burjánzanak.

Végül bent, az ösztönök alatt,
a nihilen túli sötétben,
anyánk méhészetébe fúrjuk
életképtelen arcunkat.

Hagyd el a homokozót,
a gátra kell az ember,
víz van, csak Noé nincs,
sem egy szép pár állat.

Költők! Egyetek többet,
és menjetek el dolgozni.

Vályús, szétgyalogolt út visz a hegyre fel,
elhervadt koszorúk hullnak a láb alá.
Szétrothadt a dicső kor, mit e táj idéz,
szállásom se lehet különb.

Pangó porta után étterem illata
rettent, arra megyek, bent ül a vén tulaj.
Számlát ír a szegény, néha begyúl a tömb:
villám serceg a kéz alól.

Gondterhelt feleség fogja fehér fejét,
elrongyolt, lelakott mostohalánya meg
könyvet tép, s a papír gyűrt galacsinjai
áznak apjura homlokán.

Vendég nincs, s aki volt, sem fizetett sokat,
régen nem divat itt szállni, az ég közel.
Válság van, gyerekek, nálatok is nagyobb!
Én átalszom az éjszakát.