Tér, idő s gondolat


„Az elmúlás parancsa fanyar” kezdetű és „Zörög a talpam alatt a zavar” végű kötetindító vers (Avar) egy körképszerű betekintést nyújt Dobai Bálint első, 2009-ben megjelent kötetébe. A két sor megidézi, megteremti, előrejelzi az idő és tér markáns „jelenlétét” a Megfáztam egy temetésen egészében, amely teret nyit a tudat dinamikájának, a létezésnek, „a volt-lesz közt feszülő semminek”, a képzeletnek, a „lehetetlen−lehetnek” s a Nincsnek, a nemlétnek. Ily olvasatban (és elrendezésben) fonalakat indíthat el az Avar, melyek a kötet lapjain szövetekké állnak össze, s e hálókban „zörgő időt vajúdik” a tér. Avagy a térben „hánykolódik” az én (Megfáztam egy temetésen), „múltja nő a magasban” (Az égig érő paszuly meséje) és az idő „hangot hord” (Iron Maiden), melyen „átcsobogott az örök vidámság / s tompított csömörök patakja” (A Bor), ugyanakkor a patak is időként csobog (Valamerre kilépek). A kötet hármas felosztása (Critica Poetica; Bízd rám magad, s a vak vezet; Versek) hasonlóan hozzájárul a többszintű kapcsolathálók létrejöttéhez, egymással dialogizáló, akár egymást kiegészítő verseket fedezhetünk fel a különböző részekben. Ilyen például a Critica Poetica-beli, Megfáztam egy temetésen című vers és a Halálom, a Bízd rám magad, s a vak vezetből, illetve Az Eszme, Az Ihlet, A Bor, A remény válaszol. A kör pedig egyre tágul az intertextuális vonatkozások szintjén, ahol többek között Balassi-, Bessenyei-, Kölcsey-, Weöres-, Ady- és József Attila-alkotások a megszólítottak. A formák játéka is az időtérben lebeg, sokszínűségük az időmértékes verseléstől a rímes szerkezetekig tart, az olvasónaplótól  a kétsorosokon át az ódai hangvételű költeményekig.    
E röpke áttekintés után érdemes visszalapoznunk a kötet elejére, hogy elindulhassunk az Avar fentebb említett csapásain. Már az első három vers rájátszik a jelzett „témakörökre”: a Megfáztam egy temetésen a szemlélt és a szemlélő – múltbeli vagy várható − elmúlása, a most és majd közvetett, akaratlan, mégis ok-okozati összefüggése. De a humoros vagy olykor keserű, önironikus hangszín nem a lét mintázatába való beágyazódás egyetemességét szolgálja, hanem kiemeli az erősen szubjektív létélményt, a szinte nevetséges egybeesés képzetét. Ironikus a Kháron szűkös ladikjában és az Egy nap az Olimposzon is, az előbbi a „nemlétbe-borulás”, az utóbbi az elmúlás, pusztulás, a fanyar jelenbe ültetett/átmentett dicső kor képein keresztül kötődik az Avar sémájához. Mintha a közelgő elmúlás a Megfáztam egy temetésenből a Halálom című versben folytatódna, a túlhevültség állapota, „a szörnyű láva” itt „ősi, néma lánggá” alakul. Khárón is visszatér az Utolsó leoninusokban, mint a „mennydörgés fia, angyal”, aki a múltba valót hordja. Tulajdonképpen időtlenséget sugall jelenléte, és ladikjával végighajózik a Balladán, a Panem nostrumon, a visszhangon, a Critica Poeticán. Mind a négy alkotásban ott a múlt és jelen, a van és a volt közötti feszültség, az ebből való kilépni akarás vágya, vagy éppen egy egyszerű megállapítás sóhaja. Talán a visszhangban a leghangsúlyosabb az időn kívüliség élménye:
„van egy hely egy állapot talán
túl a kétség rád omló falán
hol lassan elcsitulsz s betölt a béke

honnan a tér idő s gondolat
és megtett utad számtalan emléke
kívül reked ahol a csendbe nézve

megtalálod csupasz önmagad”
A Csak mások arcában, persze című versben a szabad lét már nem a csendbe nézés eredménye, hanem a tépelődésé, önmarcangolásé, a másféle külsőségektől való megszabadulásé. A Valamerre kilépek is egy lehetőség az idő folyamából kiemelkedő érvényesülésre. Egy másfajta kiút a „nihilen túli sötét” (Critica Poetica), és szintén újabb szabadságfogalmat rejt a Balassi című kétsoros: a képzelet határtalanságát, de alkotó és alkotás függetlenségét is („még írhattam másképp is, mint ahogy éltem”). Itt már magától adódóan következhetne az alkotás folyamatának gondolatköre, és pontosan a szemközti lapon elhelyezkedő Kondenzcsíkokban az erre vonatkozó sorokra figyelhetünk fel: a „tünékeny égi sínpáron” közlekedő képzelet „nehézfogású szállítmányát / nekem kelljen itt lepapírozni”, vagy „billentyűzet ropog szavamtól” (Az Eszme), „pár törött üveg dekorálja a tegnap esti képet. /Amit ma reggel újraépítek” (Rakpart), „Chaos pusztít velőmben, / amíg Logos terád vár” (A test marad erőtlen), „nem vacilálok a hanggal: zúg robajom, ha a test s rossz gégém elereszt!” (Utolsó leoninusok). Ötletes a költő saját olvasata (Olvasónapló Dobai Bálint Haláltánc c. verséről), egy kicsit megbontja és megtöbbszörözi az értelmezés perspektíváit.
Tehát gyakori az önreflexió, az alkotásra való reflektálás („Vármegyeházi, cifra népség / Tolong majd újabb versemér’” (Megfáztam egy temetésen), „minden a közé, / minden sor mit írtál, / minden gondolat, / mint a szépre nyírt táj”(A remény válaszol), az ars poetica-szerű megszólalás. Mindez különösen erőteljes, nyers Az Eszmében, ahol a hang szétfeszíti a determináltságot, az áttörhetetlen bűvészköröket (Valami epilóg margójára), túllép a csupán földi szabadságok, a nincsben meghatározható függetlenségek határán: „Hét versszakot kaptam az Égből, / hét bűn, hét szentség, hét erény. / Kaján vigyorral, vérbe mártott / szavakkal prófétáltam el, / mi lesz, ha borul az edény”. Most elérkeztünk a párbeszéd azon csomópontjához, ahol a nagybetűs, nemes értékek veszik át a szót. Az Eszmét akár Az Ihlet követhetné, kinek „hangja, szárnya” neki szolgál, kinek nagyszerűségét nem érheti el a „dilettáns kortárs”, ahogyan Az Eszmében is a jelen próbálkozása „ócska látszat, ízléstelen kis tincs az Eszme ősz haján”. A Borban a „lerohadt aranykort” kóstoló „bolond világunk” visszakanyarodik a „szétrohadt dicső kor” (Egy nap az Olimposzon) képeihez, és mindez szemrehányással, önvádra sarkallással egészül ki A remény válaszolban.
Eddig a szétpattanó ellentétek halmazát láthattuk, de az összetartozás, az egység sem kevésbé meghatározó kötetünkben. A Vers című vers-értelmezésben a szimmetrikus és ellentétező szerkezetek ellenére, a gördülékeny, tömör sorok az egységet, a teljességet mintázzák („örök körökben olvadó való”). Összetartozást tükröz a Bízd rám magad, s a vak vezet („Nem hiányzol már: én magam / vagyok hiányos nélküled”), és bensőséges hangulata valamelyest a bizalom, a hit kulcsa. Egy más megvilágításban a hit, az álmodni tudás a túlélés feltételévé minősül át (Jégkor), az álomból ébredés, a valóságra ébredés, rácsodálkozás pedig a Déva várában és a Vers Philosophiában című alkotásban áramlik tovább. Így Khárónt, a Sötétség és az Éj fiát olykor ellenpontozzák a fényre ébredés képzetei.
A párbeszédbe igyekeztünk minél több verset bevonni, nemcsak a kapcsolathálók felfedezése végett, hanem hogy többet láthassunk, láttassunk az általánosítás és a lekerekíthetőség látszatánál. S az átlapozás során érzékelhettük, hogy Dobai Bálint versei tömörségükben és nyitottságukban olykor finoman humorosak vagy keserűen ironikusak, olykor filozofikus töltetűek, hermetikusak, olykor pedig egyszerűségükben ragadhatóak meg. Kedvelt szövegszervező eljárása az ellentétezés, a szimmetria, a keretes szerkezet vagy a refrén, a rájátszás, és akár a „parodisztikus” elemek használata is. Tulajdonképpen az idő, tér s gondolat hármasában, „ébredező szavaink vidékén” csak úgy cikáznak a stílusok, regiszterek, verslábak, műfajok, hangulatok és „tudat-illúziók”.

Dobai Bálint: Megfáztam egy temetésen. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár–Budapest, 2009.

A kritikát a Helikon irodalmi folyóirat közölte(XXI. évfolyam 2010. 12. (554.) szám — június 25.).