Szavak. A nap első busza átcipel
baljós fejemmel együtt a Dunán.
Lekókadok, a víz meg kussol,
pedig ha szólna, visszamondanám,
de nem dicsér már téged senki sem.

És itt, a mámor leáldozásában,
s a fejet tépő másnap-dél előtt,
talán a felköhögött kátrány,
vagy a tavasz, mint fáradt évelőt:
felkölti bennem vékony arcodat.

Idegen álmok járják át a lelkem,
barátként szólnak, mintha már sokat
kártyáztunk volna, jó borokkal...
Rosszul leszek, s te láttatsz másokat,
beteg lapjárás vesztes asztalon.

Aludj, Vitéz, hadd álmodjam álmaid,
megírlak egyszer, feltámasztalak,
s ha fáj a kornak, majd kihányja.
A sors szuszog a bús falanszt alatt,
s lesz majd, ki ránk egy pokrócot terít.

Lassan minden álmom
valósággá süllyed,
nem lesz mivé válnom,
nincs mire készüljek,
amiben még hinnék,
halványul az égen,
mintha visszavennék
kezdetem és végem.

 

Szeretnélek ezért
megismerni Téged,
ki a létre cserélt
ideám eléred,
ha a fényt, a régit
Rajtad viszontlátnám,
elúsznál az égig
egy kis ember álmán.

Dobd ki a szextánst, az iránytűben
ne bízz.

Ha az eged tiszta,
a szemed sarkában meglátod
az igazság pulzáló neutroncsillagát.

Ha ránézel, eltűnik.

Tanulj meg a szemed sarkával nézni,
fogadd el, hogy ott van,
és hogy képtelen vagy vizsgálni.

Nézz el mellette, és menj az orrod után,
és csak akkor fordulj
– de akkor fordulj –
ha már nem látod.