Kezdjük a végén. Túléltük. Rövid hír volt a sajtóban, hosszabb lelki vívódás a sofőrnek, de valójában az életünket köszönhetjük neki és kifinomult reflexeinek.

December 14-én az udvarhelyi kórházban ébredtem. Nem sokkal később már össze volt varrva az arcom, és 15-én már újra a csonkahazában voltam (és én nem voltam csonka). Előző éjszaka csúsztunk meg, és csapódtunk a szelykefürdői út meredek partjának. Jobban jártunk, mintha a másik oldalon, a kb. másfél-két méteres szintkülönbség gyors leküzdése után érkeztünk volna az árokba.

De mit is kerestünk Udvarhelyen 13-án este? Ez kevésbé izgalmas, kevésbé véres, de annál kellemesebb élmény volt. Murányi Sándor Olivér szervezett egy körutat két híres kortárs írónak, Csaplár Vilmosnak és Márton Lászlónak, az útjuk utolsó állomásán pedig én is csatlakozhattam hozzájuk.

A hármas könyvbemutató szerzői oldalról nézve egészen kellemes volt, Murányi a rá jellemző figyelemmel és alázattal, a háttérbe húzódva adta és engedte a szót a szerzőknek. A művészi kollegialitás és szerénység pedig a két nagy írónak is erénye volt, pályakezdőként egyáltalán nem éreztem magam lenézve, komolyan vettek, odafigyeltek rám is és Sámsonra is.

Akik Murányi egész éves irodalomszervezői tevékenységét figyelték, azok a magasra tett mércéből kiindulva némi kritikával illették ezt az évzáró eseményt, de azért összességében pozitív volt az udvarhelyi hármas könyvbemutató visszhangja.

Én mindenesetre nagyon hálás vagyok, hogy részt vehettem rajta, és bemutathattam Titántorkú Sámsont az udvarhelyi közönségnek, azért pedig még hálásabb vagyok, hogy az izgalmasra sikeredett kalandot végül maradandó sérülések nélkül megúsztam.

Ja, és kössétek be magatokat hátul is!