Szétgyalogolt utakon új Olimposz felé

– Dobai Bálint: Megfáztam egy temetésen[1] –

A zilahi születésű (1983) és Magyarországon élő Dobai Bálintnak a Megfáztam egy temetésen című kötete az első könyve. Ha a kritikusnak „illő” kellő szkepszist és körültekintést tanúsítania egy induló költő első műve iránt, valamint szintén „illik” elnézőnek lennie az esetlegességekkel szemben csak azért, mert elsőkötetesről van szó, akkor a Dobai-kötet olvasójának nincs mit kezdenie ezzel a „konvencióval.” Rájön ugyanis, hogy sem a szerző, sem műve nem szorul rá semmiféle engedményre, kritikusi óvatosságra, az olvasónak sokkal inkább azért kell figyelmesnek lennie, hogy felfedezhesse a könyv értékeit, különböző olvasatait.

Dobai Bálint kötete csak az életmű kronológiájában tekinthető első könyvnek, poétikai értelemben semmiképpen nem, hiszen a költő elismerésre méltó mesterségbeli tudását felmutató versek irodalmi-formai előzményeikkel együtt szólalnak meg. A technét és a versekben mozgósított műveltséganyagot tekintve – a mai irodalmi élet viszonyai között – poeta doctusnak minősülő Dobai Bálint költészetére érvényes a József Attila-i kérdés: „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga?” Ez a költészet ugyanis eleve túl van (vagy nem is kellett túl lennie?) azon a tapasztalaton, hogy miként lehet nyelvből világot teremteni. Ezt a költői világot nem előzi meg semmiféle más (sem tapasztalati értelemben vett, sem nyelvi) valóság, csak az irodalom, főként a magyar irodalmi hagyomány, és a „magyar” jelzővel illethető kereteket messze túllépő formakultusz. Egyetlen szó, egyetlen Dobai-mondat sem értékelhető az alanyi költő megnyilatkozásaként, hanem csakis annak a hagyománynak és formakultúrának az összefüggésében olvasható, amelyet a versek szóra bírnak, amely meghatározza a zilahi költő versnyelvét, a saját hangot, és fordítva: maga a Dobai-vers is át- és továbbírja az irodalmi hagyományt, gazdagítva azt. Ugyanarról a költői eljárásról, versképződési folyamatról van szó, amelyről Fried István ír Baka István költészete kapcsán: „a tökéletesre formált (elő)szövegeket nem kevésbé tökéletes (de természetesen másféleképpen tökéletesen hangzó) saját szövegébe integrálja. Ha úgy tetszik: fölméri az előszövegekben rejlő lehetőségeket, amelyeket a saját pozíciója (…) felől minősíti (át). Ez erőteljes válogató munkát jelent, az előszövegnek előbb szétszedését, olykor újraértékelését, majd egy-két elemének új kontextusba állítását.”[2] Dobai Bálint ugyanis „úgy érzi, meg kell tisztelnie azzal a saját (költészetre érdemes) gondolatait, hogy méltó technikai tudással várja őket.” – írja a Dobai-versről még a kötet megjelenése előtt Orbán János Dénes.[3] Mindegy, milyen versformáról és műfajról van szó, a költő bármelyikhez biztos kézzel nyúl, hitelesen szólaltatja meg, írja át saját mondandójára, hangfekvésére, legyen szó hexameterben írott szerepversről (Balassi), az ötödfeles és négyes jambusi sorokat szabályosan váltogató gondolati költeményről (Az Eszme), a négyes jambusi sorokból álló dalszerű versről és ars poeticáról (Bízd rám magad, s a vak vezet), (fordított) disztichonban írt epigrammáról (sztHu, Iron Maiden), szimultán verselésű (anapesztusi sorokból építkező és az ütemhangsúlyos verselést is követő) dalról (Az égig érő paszuly meséje), illetve ars poeticáról (A forma), ionicus a minoreban a weöresi verseszményt ironizáló kétsorosról (Az anakreóni sorból…), tercináról (visszhang) vagy tíz és kilenc szótagos sorokat szabályosan váltogató bordalról (A Bor). Dobai Bálint költészete csupa játék a nyelvvel, a különböző formákkal, de ez a játék nem válik öncélúvá, hanem (vers)létmód és életértelem. Ahogyan az ars poeticának minősülő A forma című vers első és utolsó szakaszában is olvashatjuk:

„Nem fogok ettől
megszabadulni,
bennem a forma
kezd kivirulni. (…)

Holt szavaim már
torzra gyalultak,
én meg a gyilkos
forma vagyunk csak.”

Forma és én egymásra utaltságáról van szó: az énben van a forma, a forma által, vagyis a szavak révén létesül az én. A megszólalás, az én létesülése a megszólalni szándékozó beszélőnek megfelelő költői világok, irodalmi hagyományok meg- és feltalálása által, azokba integráltan, azokat értelmezve, át- és továbbírva lehetséges.

Dobai az irodalom, a költői szó felől tekint a létre, így a léttel való számvetés, az önértelmezés és az új (versbeli) utak, perspektívák kijelölése egyszersmind az irodalommal, a költői hagyománnyal való számvetés és a tiszta költői hang megtalálásának az alkalma. A Megfáztam egy temetésen című kötet tulajdonképpen ennek a költői játéknak a sikeres felmutatása.

Az Avar című kötetnyitó vers szerint a lét „a volt-lesz közt feszülő semmi”. Az időt „a halál asszonánca”-ként megélő beszélő ebből a köztes, bizonytalan állapotból teremt és teremtődik. Ennek a neve verslét, irodalom, ami Dobai költészetében a világ, a létezés egyetlen formája. A kötet három ciklusa ezt a világot, létet alkotja meg ok-okozati összefüggésben.

A Critica poetica darabjai a tiszta, hamisítatlan saját hang megtalálása felé tett első lépések, amelyek az irodalmi hagyományokra reflektáló, azoktól távolságát, idegenségét hangsúlyozó, különböző formai-kulturális átöltöztetéseken áteső lírai beszélő megszólalásai. Úgy vet számot a számára elfogadhatatlan (költő)szerepekkel, létformákkal és szépségeszménnyel, hogy poétikailag tökéletes versvilágokat teremt, belakja az irodalmat mint „a lét házát”, közben – egyébként a kötet egészében – arra késztetve az olvasót, hogy nyomozzon, élvezze a kultúra különböző átértelmezéseiben megragadható versvilág szépségét.

Dobai versei ugyanis tele vannak utalásokkal. A költőség mint a meg nem értettség („Libáknak írok”), az alkalmivá lefokozottság és az ebből fakadó értelmetlenségérzet léthelyzete például úgy körvonalazódik, hogy Csokonai Tüdőgyulladásomról című versére játszik rá:

„Most hánykolódom itt a térben,
Holdon s koporsón jár agyam,
Mert megfáztam egy temetésen,
S lassan temethetem magam.”
(Megfáztam egy temetésen)

A szépség fogalmát egyértelműsíteni kívánó, a megnevezést, a szentenciaszerű ítéleteket megfogalmazó hagyományos költészettel való leszámolás a Kháron szűkös ladikjában Illyés Gyula Kháron ladikja című versének átirata. A mogorva alvilági révész „végül dühbe gurul, / s amíg ezek céltalanul / lőnek, mint a parittya, / ladikját beborítja.”

Dobai versének vidéke pátoszmentes, nem tűri meg az érzelmi túlfűtöttségtől terhes mítoszokat. Az Olimposzra „szétgyalogolt út visz”, „elhervadt koszorúk hullnak a láb alá” (Egy nap az Olimposzon), nem úgy, mint Zonda Tamás hasonló című versében. Ez a költészet más, hétköznapibb keretben keresi és találja meg az ihletet. Talán éppen a profán, vendég nélküli vendéglős lehet ennek az új, létesülő költői magánmítosznak az éthosza, amely állandó keresésre, újabb és újabb magatartásalakzatok kialakítására készteti a beszélőt. Így jut el a költészet, az irodalom, a kor kritikájának a talaján a saját bejáratú költészeteszményt következetesen építő költő a nagybetűs „Eszmé”-ig:

„Az Eszme pedig fordul egyet,
új csillagjegyben él tovább;
míg káromkodtok, vihorásztok,
széthullt családot nemzetek,
felhúzza újra templomát.”
(Az Eszme)

A petőfis magabiztossággal megfogalmazott költői program, bírálat és jóslat központi fogalma az Eszme, a lírai én által a saját világában egyetemesnek tekintett tétel, amelynek birtokosa „a lét összes tényeinek egybekapcsolására” törekvő költői elme lehet.[4] A sajáttá tett Eszme nevében alkot új, autentikus világot, amelyben a hagyománynak nem megvédő szerep jut, nem kankós pálca, amelyre támaszkodni lehet, hanem amelynek újrarendezhető, átértelmezhető elemeiből az irodalom, a költészet élhető verslétté változtatható. Ennek a törekvésnek a részleges megvalósulása a hagyományt dekonstruáló/újraíró költői játék, Kölcsey Huszt című epigrammájának sztHuvá változtatása, amelyben a pentameterek megelőzik a hexametereket. A hagyománnyal való szakítás sokkal markánsabb gesztusa és a saját hang/világ megtalálásának esélye hatja át a József Attila Nem én kiáltok című versére ráírt Csak mások arcában, persze című verset:

A ti arcotokban mosogattam magam,
nyamvadt fóliákként, hogy rám ragadjatok.

Letépem a bőröm nyamvadt fóliáját,
és már csak csont és hús, és már szabad vagyok.

Ez a szabadság az alkotó én számára annak a lehetősége, hogy megismerje a (vers)világ, a világban-való-lét természetét, és felismerje az én helyzetét:

„Már csak a föld van alattam,
mindenem ott van az égben.
Kaptam, bár sose kértem,
múltam nőtt a magasban.

Gazdagság ez a semmi,
senki se tudja, miért lett.
Éltem, mint aki élhet,
mint aki tudja, mi mennyi.”
(Az égig érő paszuly meséje)

A létköltészet regiszterét mozgósító versek – amelyek Kosztolányi (Gyónás), Ady (A poklok papja), József Attila (Rakpart), Babits (Valami epilóg margójára) és mások egy-egy költeményére játszanak rá – a lírai én drámáját láttatják. A költői szabadság felelőssége nyomasztja („Kaptam, bár sose kértem, / múltam nőtt a magasban.”), az értékrelativitás, a tisztaság elvesztésének tragikuma hatja át a beszélőt:

„Döglegyek a bűn mételyével
piszkolták össze templomom,
egykor még tiszta templomom.”
(Gyónás)

A költőszerep ellehetetlenülésének veszélye is felvillan A Hortobágy poétájára írt A poklok papjában („Prüszkölt kettőt, munkaruhába törölte imáját, / S káromkodva okádta a mocskot vagy fütyörészett.”), hogy aztán a világ újraalkothatóságába vetett (ironizált) hit szólaljon meg a Rakpartban:

„Mellettem épp a tompa kőre köt ki
egy lehasznált tű, s pár törött üveg
dekorálja a tegnap esti képet.
Amit ma reggel újraépítek.”

Bár gyanítható, hogy az Úr mondja babitsosan a Valami epilóg margójára című versben, hogy „kacagok szolgám sok produktumán”, a mindent átható Eszme túljuttatja félelmein. A Critica poetica című vers záró sorai a költészet megújulását, a saját költői világba vetett kétellyel teli hit bizonyosságát érzékeltetik:

„Költők! Egyetek többet,
és menjetek el dolgozni.”

A Bízd rám magad, s a vak vezet cikluscím paradoxonszerű felszólítása már éppen annak a Dobai-kötetkompozícióban érvényesülő tudatos szerkesztésnek a következménye, amely túljutva a „fémszázad” (Iron Maiden) kritikáján, szintén utalásokból, idézetekből, költői hagyományokra való rájátszásokból építkezve otthonosan mozog saját világában, amelyben – az alázatos „vak” főnév értékű melléknév ellenére – a lírai én magabiztosan kalauzolja a megszólítottat úgy is, mint aki a kultúra, az irodalom különböző tájain járatos, úgy is, mint férfi, aki a kedveséhez beszél. Ha ugyanis van maszkulinum ebben a költészetben, akkor az erőteljesen ebben a ciklusban van jelen, de úgy, hogy a nemiség nem téma, vagy csak helyenként, frivoll nyomaiban lelhető fel („és az idő az én gondom / addigra lejár a kondom” – agybaj és szerelem). Hamar rájöhetünk, hogy a szerelmi poétika regisztere által teremtett te (és az én is) a költői világteremtő játék része, amelyben nem a megképződő szerelemképen van a hangsúly, hanem sokkal inkább azon, hogy miként tudja az Eszme nevében egy új, alakuló költészet részévé transzponálni a hagyományt. Ebből születnek a kiváló stílusbravúrok, amelyek közül véleményünk szerint az egyik legsikeresebb alkotás Ady Héja-nász az avaron című versének travesztiája, azAnanászhéj:

„Útra kelünk. Megyünk a Boltba,
Közös kasszánkon háborogva,
Két meggyűrűzött divatgalamb. (…)

Az olcsóbbik ananászt vesszük,
Vadul egymás szemére vetjük,
S egy félrenyelt héj lesz végzetünk.”

A Dobai-féle Olimpuszon az ananászhéj-végzet fenyegetettségében Csokonai hallgatag Reménye is megszólal, A remény válaszol a földi halandónak:

„Megtettem én mindent,
többet is talán,
ki cseszte el itt lent,
sorsod asztalán?”

Tettei következményeiért az ember csak saját magát hibáztathatja, akinek az alakja hol a „semmi ágát fűrészelem” József Attila-i reminiszcenciában, hol pedig a villon-osan kesergő „Nincs olyan öl, se szoknya” típusú refrénben válik ironikussá. A formákkal, a költői nyelvvel való játéknak azonban nincs vége, hiszen a szerelmes férfi hangja a De mint égő cigarettában egyszerre idézi meg Csokonai Tartózkodó kérelem című rokokó versét és Sántha Attila Szeparé című költői játékát:

„De mint égő cigaretta-
Dobozon a fólia,
Összeolvadt, s megeredt a
Szívem Érted, Zsófia!”

S hogy itt mennyire a költői nyelv, a forma virtuozitása, a játék a tét, azt A formán kívül mi sem bizonyítja jobban, mint a Halálom és A test maradt erőtlen című versekben körvonalazódó problematika. Előbbiben – a tudatos költői játék részeként – mintha kifulladna az eddig érvényes versbeszéd (szerelemretorika), és mintha A forma című vers után a lírai én ráébredne magára maradottságára, a formára, a nyelvre való utaltságára:

„Más utam van,
magam vagyok csak magamban,
és az ősi, néma láng,
mitől szemem héja ráng.”
(Halálom)

A test maradt erőtlencímű költemény – Fecske Csaba A test maradt című versére utalva – ebben az olvasatban annak a költői dilemmának az artikulálódása, hogy a vers világra jöttéhez kevés a görög filozófia értelmében vett világalkotó egész, a Logosz (az ész, a szó, a rendszer, a bölcsesség):

„A test maradt erőtlen,
a lélek sincs magánál.
Ha néha erre járnál...
Ha elbújnál előlem...
Chaos pusztít velőmben,
amíg Logos Terád vár.”

Hiányzik még valami, a versvilágot átható erő, aminek a neve lehet: Forma, Ihlet, Lelkesedés, ami lehetővé tenné a lélek, az én, a vers, a költői hang önmagára találását. Mintha ez az egymásra találás – költői és költészeti bravúr – valósulna meg a (Szabó Lőrinc Semmiért Egészen című verséből ismert) páros magányt idéző Bízd rám magad, s a vak vezet című költeményben, amelyben a te az én által létesül, az én számára az énnek a másik féllel megélt magánya a teljesség. Dobai költői világára vonatkoztatva alkotó és alkotás, alkotó és kultúra/ irodalom, én és forma szintézisének lehetünk tanúi:

„Nem hiányzol már: én magam
vagyok hiányos nélküled.
Szerelmünk végre létra, rang,
egy kulcsra váró épület.”

Ennek a szintézisnek a különböző vetületeiként értelmezhetők a szerelmes versekként is olvasható további opusok (Néha, kérj, ha; Júdás stb.), hogy a visszhangban megvalósuljon az, ami minden költői ambíció végcélja lehet: a tiszta hang, az isteni nyelv megtalálásának, a költői hang önmagára lelésének exegi momentuma:

„megtalálod csupasz önmagad
ki valóságát még egésznek élte
és vele egynek könnyű álmait”

A kötet utolsó, harmadik ciklusa ennek a megtalált, hamisítatlan költői hangnak a rezonálása. Nem véletlen, hogy a ciklus címe: Versek. Versek az irodalom, a kultúra tájain megtett útról: reflexió, befejezés és új utak keresése, kijelölése. A kötetbeli versvilágtól búcsúzhat az olvasó az öntükröző és (ön)ironikus hangokat pengető Olvasónapló Dobai Bálint Haláltáncc. verséről című költemény olvasása során:

„2–7. versszak:

Itt rátér a nagyobb magyar nevekre,
és költői halálukat leírja:
Tóth Árpád, Ady, majd Arany, Balassi,
s Kosztolányi Dezső után Petőfi.
Mindhez formailag saját, kimódolt
hangján szól, beleszőve még magát is.

8–11. versszak:

Transzcendens vonalon mozog, beszéde
inkább ódaszerű, de nem magasztos.
A fentebb megidézve lettek útját
Khárón, mint a halál, dicső szavakkal
zengi, bár nekem az kicsit szokatlan,
hogy angol szavakat kever be néha.”

A Dobai-költészetet elemző kritikus hangját ironizáló versbeszéddel teremt távolságot saját költői világától úgy, hogy a címben jelölt Haláltánc című vers a kötetben nem olvasható, hanem az Olvasónapló… utalásaiból tudhatunk meg róla ezt-azt. Vagy a teljes kötet egyetlen poéma, amely a Megfáztam egy temetésen létállapotában keletkezett, és amely – megnevezve a műfaját is – a Haláltánc címet „viseli”? A költői játék és az értelmezői keret megsokszorozódását elindító gesztus ez, amely a kötet verseinek, a Dobai-költészetnek a gazdagságát jelzi.

A vers utolsó sora, a „Hajrá, fogyjon az út, fiúk, siessünk!” a könyv, a költészet (eme szakasza) lezárásának a sürgetése. Ez is elegánsan történik: az Utolsó leoninusokkal (á la Babits) és Baka Istvánnak a Csak a szavak című versére emlékeztető rezignált költői záradékkal, a Panem nostrummal:

„Kenyér ma nincs, bedőlt a cirkusz,
marad csupán e pár megírt cucc,
s ha nincs, ki mondja, hallja, lássa:
e sorban önmagát elássa.”

Akárcsak Bakánál („a szótáradba írj be s néha / lapozz föl engem és leszek”), a költészet mint létmód Dobainál is kétségessé válik, ha nincs, aki értse, ha nincs, aki olvassa. A nyelvben önmagára lelő beszélő számára azonban van kiút, van folytatás, a vers új utak felé mutat („a lét mögötti szent irány / a szent irány mögötti lét / igékbe ágyazott hiány / hiányba ágyazott igék” – Vers), a kultúra rejtelmeibe való alászállás és a világteremtés új terveivel, lehetőségeivel kecsegtet („Lábamat lehűtöm. Valamerre kilépek.”), Dobai Bálint pedig – reméljük – újabb kötetekkel építi ezt az ígéretes, világokat, kultúrákat hagyományozó, értelmező, alakító és teremtő költői világot, amely világértő és önértelmező intellektuális élménnyel jutalmazza mindenkori olvasóját.

---------------------------

[1]Kolozsvár, 2009, Erdélyi Híradó Könyvkiadó.
[2]Fried István: Baka István „Számadása”. In: Uő: Árnyak közt mulandó árny. Tanulmányok Baka István lírájáról. Szeged, 1999, Tiszatáj Könyvek. 149–186. Itt: 152. Még in Tiszatáj, 1996/9, 88–107.
[3]Orbán János Dénes: Új Kaján. Dobai Bálint verseiről. In Litera, az irodalmi portál (www.litera.hu), 2009. február 23.
[4]Vö. Gáspár Kornél: Az eszme felé. In Ponticulus Hungaricus, X. évfolyam 12. szám – 2006. december. Első megjelenés: Nyugat, 1922, 24. szám


A kritikát a Székelyföld kulturális folyóirat közölte (2010. októberi lapszám).