Mit kínlódtam értünk,
    s bennünk magamért!
Ennyi csapást mért tűrt,
    aki maga mért?
Megtettem én mindent,
    többet is talán,
ki cseszte el itt lent,
    sorsod asztalán?
Netalán a túl dögösre
    festő hormonok?
Vagy a vágy, mit éjjel össze
    benned horkolok?
Engem ne okolj már,
    adtam szárnyakat,
minden más koholmány,
    vádold hát magad.

Vittelek én kertbe,
    virágok közé,
hogy fejedbe verd be:
    minden a közé,
minden sor, mit írtál,
    minden gondolat,
mint a szépre nyírt táj.
    Tedd a dolgodat.
Nem hagyhatlak most magadra,
    kész vagy, kisfiam,
benned bújik száz alakba
    a nincs, ami van.
Sírd szemed vörösre,
    fogyaszd le magad,
s dobd be a közösbe,
    ami megmarad.

felnőni és azzá válni
akiből már nem lesz bármi
belátni hogy csak egy vagyok
csecsemő aki csak gagyog
ki éhes és mind a mellet
kéri szívja mindamellett
megalszik a tej a számban
első személy egyes számban
alázlak lírai énem
ne csüngj már hamis szirénen
lépj túl ennyi volt a szcéna
távolban fehér sziréna
mentő ötletem mi támad
csukd be szépen fáradt számat

Hol van az öl s a szoknya,
melybe a férfiember,
sírni, szegény, ki nem mer,
arcát fúrja zokogva?
Nincs olyan öl, se szoknya.

Hol van az öl s a szoknya,
emberi, földi szentély,
hely, mit a híve nem fél,
nincs gyónás a sarokba’?
Nincs olyan öl, se szoknya.

Ahol az öl s a szoknya,
ott van a cél s a mérték:
kétségből az egészség.
Melyből e tény ne ragyogna,
nincs olyan öl, se szoknya.

Már csak a föld van alattam,
mindenem ott van az égben.
Kaptam, bár sose kértem,
múltam nőtt a magasban.

Gazdagság ez a semmi,
senki se tudja, miért lett.
Éltem, mint aki élhet,
mint aki tudja, mi mennyi.

S ezt a sokévnyi folyondárt
mászom a sebhelyes égig,
honnan a jót leremélik.

Végül, majd ha lejönnék,
hullna a monstrum utánam,
s fényem a baltacsapásban.

A szemredő-mozit már nézze más.
Mellettem hosszú combok és karok,
deréknyi rések, vállak és nyakak,
fehérnép barnul, nem tudom, kinek.

Talán ha egyszer én is nagy leszek,
hasamon kocka, tárcámban köteg,
csipetnyi hírnév, tisztes munkabér,
majd rájövök. Hogy minden senkinek.

A szorongás felhőtengerét átszakítva
istenarcú csillagképek elé hajít
valami valószerűtlen vasmadár.

Precízen kifejlesztett kerozin karcol
párhuzamos kondenzcsíkokat
a búrának hitt végtelenbe,
a végtelennek nevezett búrába.

Ezen a tünékeny égi sínpáron
közlekedik majd a képzelet
logisztikailag fontos tehervonata,
hogy nehézfogású szállítmányát
nekem kelljen itt lepapírozni.

Légy, szúnyog ne járja ágyadat,
paplanod borítson el a csenddel,
s majd a langyos, őszelői reggel
lágy szavával újra útra rendel.

Menj, fiam, maradni nem szabad,
bármi kéne, tudd, kezedbe adtam,
szólj, és új világ terem szavadra,
s néha kérj, ha nem hiszel magadban.