Tárnák gyermeke, tisztaszemű, kúnfajta legény volt,
Felszíni vágyát kürtők ketrece zárta magába,
Csákányát támasztva alászállt csöndben a zsíros,
Drága magyar föld mélyén rejlő bányavilágba.

Földben a kő és kőben az érc és ércben az Isten
Nyílt meg előtte, s rózsafüzérként fonta be orrát,
Ám papi lelkében ha a szent hivatás kivirágzott,
Jöttek a zörgő csillék s vasporosan letarolták.

Már sok ezerszer gondolt pásztorosat, csodaszépet,
Gondolt jó miseborra, damaszt oltárterítőre,
Bárhol a Földön, hol még hívő emberek élnek,
Tömjénillatú kámzsás szent lett volna belőle.

Mégis, hogyha a bányaszagú, csapszékfia, bamba
Atyja-fiak közt volt vagy az aknapokolba ha nézett,
Prüszkölt kettőt, munkaruhába törölte imáját,
S káromkodva okádta a mocskot vagy fütyörészett.