Bevallom, már akkor belezúgtam Dobai Bálint metálmítoszába*, amikor még egyetlen sorát sem olvastam, mindössze a koncepcióról hallottam néhány elejtett szót egy írótáborban. A verhetetlen hangú rockénekesről szőtt hősköltemény nem csak az ötlet eredetisége miatt keltette fel az érdeklődésemet, hanem mert jómagam is két pofára faltam a metálzenét középiskolás koromban, és ebből a rajongásból jócskán maradt bennem mostanáig is. Ahhoz sem volt türelmem, hogy kivárjam a könyv megjelenését, ezért olyant csináltam, amilyent addig csak nagyon ritkán és muszájból: egy ültömben, számítógép-képernyőn olvastam el a Titántorkú Sámson kefelevonatát, és megérte.

 

A főhős elnevezése nem véletlenszerű, a mi Sámsonunk valóban a bibliai szereplőre hajaz (ez egy metálmítosz esetén különösen találó kifejezés). A történet során lépten-nyomon feltűnnek a szent textusra való utalások, például a mi hősünk is a hajában hordja az erejét, az ő szerelmét is Delilának hívják, de még a történet végkifejlete is hasonló az eredetiéhez. Sámson gyerekkorát esetünkben balladai homály fedi, csak annyit tudunk meg, hogy születésekor metálvillába szorulnak az ujjai, miközben kiverekszi magát anyja méhéből, és az orvos elkapja őt, nehogy a földre zuhanjon, és összetörje a padlócsempét.

 

Ezzel a fajta humorral szövi át Dobai az egész szöveget, és ez remekül passzol a dallamosan-ritmusosan megírt, gyakorta csattanós rímelésű sorokhoz. Noha nem azon van a hangsúly, a történetnek is ügyesen megkomponált íve van, Dobai nem csak azért ír, hogy költői tudását fitogtassa, a dolgok közt ok-okozati összefüggés van, amiket természetesen egy másodpercig sem szabad komolyan venni. Sámson jellemrajza leginkább egy Chuck Norrisba oltott Kalapács Józsefet idéz egy csipetnyi Bonóval megfűszerezve, segít az elesetteken, ami miatt folyton bajba keveredik, rendkívüli énektudására azonban az egész világ felfigyel, ám ő nem bízza el magát, továbbra is szelektíven gyűjti a fémhulladékot, merthogy odabent legmélyen mégiscsak érző fémszív dobog mellkasában. Üldözik őt maffiózók és mindenféle kormányügynökségek, a nehéz helyzeteken emberfeletti ereje mellett isteni orgánuma és csodás sörénye is segítségére van.

 

A történetből természetesen nem maradnak ki a zenekar-alapítás örömei és nyűgjei sem, Sámsont egy jó kapcsolati tőkével rendelkező ügynök karolja fel, aki nemsokára méltó társakat is verbuvál melléje. Az erről és a zúzósnál zúzósabb koncertekről szóló részek talán a legsikerültebbek, a próbatermi jelenet például az egyik kedvencem, mintha egy Slipknot videoklip pörögne a szemünk előtt. Aztán elszabadul a pokol, kezdődik az őrjöngés a nagyközönség előtt, Sámsont legendaként kezdi tisztelni a szakma, olyannyira, hogy ő meg zenekara lesz a Sziget fő attrakciója, és akkorát emelnek a fesztivál színvonalán, hogy az kivételesen nyereséges lesz. Itt válnak a történet szereplőjévé valós rockistenek is, először Lukács László hívja fel Sámsonunkat a Tankcsapdával koncertezni, majd természetesen a fesztivál többi zenekara is, mígnem magával az Iron Maiden brigádjával és a nagy Bruce Dickinsonnal is összebarátkozik.

 

Sámson hangjának térhódítását azonban nem nézik jó szemmel a különböző titkosszolgálatok, elemi erőt és lázadást, a hatalomra veszélyes fegyvert látnak benne, ezért mindent elkövetnek annak érdekében, hogy elnémítsák. Odáig mennek, hogy még az Iron Maiden repülőgépének szárnyait is szabotálják, mivel Sámson és Dickinsonék között annyira szoros barátság szövődik, hogy együtt utaznak New Yorkba. Hogy lezuhannak-e? Természetesen nem, Sámson ura ennek a lehetetlen helyzetnek is.

 

Dobai humorérzékét dicséri az is, ahogyan a történet vége felé Sámson elveszti az erejét: közvetlen közelében robban fel egy hidrogénbomba, amitől leég és kiszőkül! a dicső hajkorona. Mindössze egyetlen hosszabb tincs maradt épségben, ezt Sámson a homlokába fésüli, és mivel elhagyta a metál ereje, celeb lesz, bohóc, dilettáns író, tehetségtelen lúzer. A megdicsőülést elhozó végkifejlet azonban itt sem nem marad el, Sámson megérdemli az erkölcsi győzelmet, és meg is kapja.

 

A kötet azonban nem csak jól eltalált sorokból, strófákból áll. Minden verse egy-egy rövid idézettel nyit, melyek mára már kultikussá vált rock-opusokból származnak. Van itt minden: Metallica, Iron Maiden, Guns and Roses, ZZ Top. Hab a tortán a tizenkilencedik verse mottója, amely a Backstreet Boystól származik, ugyanis ebben az énekben lehetünk tanúi Sámson metáltól való elfordulásának és elnyálasodásának, celebbé válásának. De még a különböző idézeteknél is hatásosabbak a lábjegyzetek, amelyekkel a szerző lépten-nyomon ellátja a szöveget: ezekben talán a verssoroknál is finomabb a humor, néhány megjegyzés pedig annyira bombasztikus belső poénokat rejt, hogy a beavatott olvasó hosszú percekig képes leragadni ezeknél.

 

Összességében a Titántorkú Sámson egy véresen komolytalan, de rendkívül komolyan veendő mű. A rockzene és a humoros, minőségi költészet rajongóinak nemcsak ajánlott, hanem egyenesen kötelező is. De a gejlebb muzsikák kedvelőinek is javallott ez a CD-tok alakú kis könyvecske, hátha ők is jó útra térülnek a metál lírájától.