A Nap beárad, az Idő ömlik
a vízszintesre tárt ablakból az ágyra,
a ferde gipszkarton falon
megremeg egy kaszáspók lába.
Valami furcsa összefüggés
a fény és az évek között.
Ha leírom, nincs köztük semmi.
Csak szánni való, ahogy működök:
a tömeggel bírók mozgása véges.
Körforgalmam közepében,
sej, a világ véget ér,
körbevesz a végtelenbe
futó aszfaltszürke tér.
Itt, a semmi sziklakertjén
tekerek egy rakétát,
halántékomból a cuccot,
mint a gazt a macheták,
körmeimmel kikaszálom,
dohányt sodrok melléje,
parázsoljon, mint a máglya,
ha bedobnak beléje.
Jaj, ha tudnád! Jobban üt ez,
mint bármi a piacon,
és nyomot hagy harmad ízig
lányokon és fiakon.
De nem is a füst a lényeg,
meg a tágult képzelet,
korán vénült tenyerembe
hamut gyűjtök és szelet.
Ez a piszkos kis betűkből
kupacosult hulladék,
ezt kell szépen elrendezni,
mint a csillagot az ég,
képekbe és gondolatba,
érzelmekbe is talán,
és az Isten megbocsát, mert
lett egy vers az asztalán.