És igen, tudtam, bár tavasz van,
   Szeszélyes, lányos április,
E napsütötte, csalfa fagyban
   Fázott már annyi másik is.
Gróftemetésen állni pénzér’
   Némi prüszkölést tán megér,
Vármegyeházi, cifra népség
   Tolong majd újabb versemér’.
Mit versemért! Egy versnyi orkán,
   Sirokkó, könnyes tsunami
Ömlött le a gyászolók torkán,
   S gyomrukba’ kezdett habzani.
Libáknak írok. Hízzanak még,
   Ízletes, zsíros májukért,
Mit kvártélyomban majszolgatnék,
   Kenyér mellé, vagy bármiképp.
Egy senki grófné lett elásva,
   A testem mégis túlhevült,
S tudtam, vezúvnyi, szörnyű láva:
  Egy nagyobb ember veszte fűt.

Tudom, van más, rosszabb kivérzés,
  S tán fájóbb, mint az enyimé,
Nem is nyavalygok. Csak egy kérdés:
   Ér ennyit egy Rhédeiné?
Most hánykolódom itt a térben,
   Holdon s koporsón jár agyam,
Mert megfáztam egy temetésen,
   S lassan temethetem magam.

   Mondd ki tagadja
      hogy kiragadva
a szürke időből az égbe kerül
   az ki velem jár
      s benne a nektár
végre kicsordul a vér nemesül
   küldd ide bátran
      fölviszi szárnyam
megmutatom neki mennyire szép
   lenti világom
      s majd ha lerázom
vad zuhanása kimossa eszét
   s arra ki érdem
      nélküli pénzen
vette magának a tiszteletet
   kripta-sötét vár
      s közben a létrán
lent maradó fütyül új szeleket
   és te dilettáns
      ostoba kortárs
nagyszerűségem a szádra ne vedd
   hangod elolvad
      s nincs az a holnap
melybe’ citálhatnák a neved
   kár hogy e tépett
      furcsa vidéket
senki ma senki se zengheti meg
   mert tovaszálltam
      a hangom a szárnyam
drága uram nemes Eszme tied!

Billentyűzet ropog szavamtól
egy új kor nyirkos hajnalán.
Amit ti tesztek, ócska látszat,
ízléstelen, színesre festett
kis tincs az Eszme ősz haján.

Lelkemben a ti nyavalyátok
férge rág, és én etetem
tiszta lelkem szent mérgével,
s hasfájós másnap reggelen
ürül a sok féregtetem.

Az Eszme pedig fordul egyet,
új csillagjegyben él tovább;
míg káromkodtok, vihorásztok,
széthullt családot nemzetek,
felhúzza újra templomát.

Ki botja voltam agg korában,
fia leszek s apostola.
Kik vén bolondnak, szenilisnek
gúnyoltátok, míg gyönge volt,
lássátok, ki volt ostoba!

Letűntök majd, mint annyi más is,
a név a testtel sírba száll.
Pár byte marad talán, mementó
a jogutódnak, aki jön,
s gazos sírotokon kaszál.

S ti is, ti jámbor, méla barmok,
kik halott rendszerek nyomán
kerestek választ, kússzatok föl
hozzám, vagy vad szavam eláraszt,
s nem véd meg semmi hagyomány.

Hét versszakot kaptam az Égből,
hét bűn, hét szentség, hét erény.
Kaján vigyorral, vérbe mártott
szavakkal prófétáltam el,
mi lesz, ha borul az edény.

Ébredező szavaink vidékén,
égi s földi világ határán,
elménk vad, kusza pusztaságát
kezdte belakni a tiszta dűlőn
megnemesült gyümölcs halála.

Rögzített, s kihagyott időkön
átcsobogott az örök vidámság
s tompított csömörök patakja,
s ezredek embereit sodorta
össze a mámorok áramába.

Még a mi korcs, bolond világunk
is lassul, lepihen, kitisztul,
s pincék kriptasötét, időtlen,
mustszagú, erjedt hűvösében
kóstol egy lerohadt aranykort.

Hogy bírta ki Imre herceg?
    Nekem egy hét is nehéz.
Magányomban minden percet
    Hatvan sorscsapás tetéz.

Nem a hűség a baj mégsem,
   A szerelmes szemérem
Úgysem enged másra néznem,
   Legalábbis remélem.

De mint égő cigaretta-
    Dobozon a fólia,
Összeolvadt, s megeredt a
    Szívem Érted, Zsófia!