Most sem érkezik más, csak a várt harag,
és a forgó elme rögtön ráharap,
remegést parancsol egy pecsétes kéznek,
mindig csak azt látja, amit mások néznek,
aztán bent magában, tébolyult kohóban,
amiben vágy és rend mindig csak mohó van,
ahol a határok szilánkosra törnek,
ahol nyakak nélkül feszülnek az örvek,
mindent, amit látott, látni vélt vagy képzelt,
amit megvetett rég, ami mellett érvelt
izzó egyveleggé gyúr, csavaroz, forral,
bugyborékol benne bűnbánat és bordal,
azután fáradtan, mintha neki járna,
elvonul aludni egy fájdalmas lázba,
míg a megvadult szív, mint egy inga súlya,
koponyám harangját kondulásig zúzza,
hogy végül ha elhal minden zaj, a csöndben
szilárduló ércem fagyott rendbe öntsem.

Szeretnék lassan elaszalódni
a nyílt sivatagban,

a szenvedésben
bűnbocsánatot nyernék,

utána pedig jöhetne
az örökkévalóság, ha muszáj.