A'mint a' fémféreg a' földnek mélyébe,
A'képpen fúródik szerelem a' szívbe.
Se' legény, se' leány, egy sem menekülhet,
Tsak keserű szívvel magában megülhet.
A' lány emlékezhet: midőn Párist hagyván
Londonba érkezék, eső folyt az arcán,
Hogy valaki aztán orczáját törülje
Fínom zsebkendővel, 's midőn megköszönte
Volna, a' torkában elakadtak a' szók,
'S holt ajakkal nyújtott háládatos kacsót.
Majdan hogy amidőn a' metron utazva
Mellette egy utas, egy katona-fajta
Negédes álmában nagyokat horkantott,
'S álma rezgésével szíve felé tartott.
Ifiú, emlékezz a' fehér ruhára,
Egy hűvös mosolyra, keze fogására,
Conversatiokra a' Francia télről
'S hogy a' kedvesség mily távol volt a' szűztől.
Így busongnak, 'kiknek szívökbe seb tátong,
Mert a'kit ohajtnak, az nem lehet már ott.
Emlékeznek tovább összegyűrt levélre,
Melyben az illető szerelmét igérte,
Gondolnak majdan a' legelső szavakra,
Midőn lesétáltak a' szép Szajna-partra,
S ismét csak eszükbe jut az a' gondolat,
Amidőn a' metron egymással utaztak.
A' lány eszébe jut, akkor mit érezett,
Mikor a' katona átfordult s nézedett.
Ifiú emlékezz, hogy miképp gyűlölé
A' metron utazvást - azt ki megölelé...
Bizony így jár mindaz, kinek szívébe be
Metroként furódik szerelem istene.