Szavak. A nap első busza átcipel
baljós fejemmel együtt a Dunán.
Lekókadok, a víz meg kussol,
pedig ha szólna, visszamondanám,
de nem dicsér már téged senki sem.

És itt, a mámor leáldozásában,
s a fejet tépő másnap-dél előtt,
talán a felköhögött kátrány,
vagy a tavasz, mint fáradt évelőt:
felkölti bennem vékony arcodat.

Idegen álmok járják át a lelkem,
barátként szólnak, mintha már sokat
kártyáztunk volna, jó borokkal...
Rosszul leszek, s te láttatsz másokat,
beteg lapjárás vesztes asztalon.

Aludj, Vitéz, hadd álmodjam álmaid,
megírlak egyszer, feltámasztalak,
s ha fáj a kornak, majd kihányja.
A sors szuszog a bús falanszt alatt,
s lesz majd, ki ránk egy pokrócot terít.