Ódon, óbarokk, cifra ajtó
előtt megállít egy Kerub.
Lehet egy testőr, vagy behajtó,
gyónnom kell, kuzin, vagy lerúg.
S míg jól borotvált, bárgyú hangon
köszöntöm, s jelzem, nincs a parton
oly ártatlan, mint én vagyok,
szemében látom, veled van gond,
miközben arca rám ragyog,
mindentudóan rám ragyog.

Nem szól, de mégis úgy parancsol,
mint egy redaktor hajdanán;
s ő is csak itt, az égi rangsor
alján hatalmas úr talán.
Kaput kitárni úgy lehet csak,
ha tiszta lelkem hét legyet csap,
mik körbedongtak egykoron.
Döglegyek a bűn mételyével
piszkolták össze templomom,
egykor még tiszta templomom.

A hétből hat kimúl a gyermek
szelíd kezétől, perc alatt,
de egyikük a lelki vermek
legmélyebbjében ott ragad.
Nem érem el, s köszönt a nemrég
megölt varangy, rám öltve nyelvét,
s a rút irigység újra dong:
nagyobb az én nevem maradjon,
kuzin, ha lépsz egy szép napon,
lelépsz egy éjsötét napon.

Egy közös morfingőzös estén
született meg a gondolat:
elméd a szerbe eltemetnéd,
s megoldanád a gondomat.
Téged kinyírna rossz szokásod,
s én siratnálak, hogyha mások
látnak, s győzelmem meghozod.
De leálltál volna, ha szólok?
Irigységem a gyilkosod?
Lelkemben dong a gyilkosod?!