Méltatlan kölyködként megtűrsz az odúban,
pedig hittél bennem, hiszen te nemzettél,
mindent, ami kellhet, már akkor átadtál,
és lenyalogattál rólam minden mocskot,
szabadságom mellé angyalokat küldtél,
megvédtél sok sebtől, szégyentől, haláltól,
izgultál, hogy neked mivé növök majd fel,
nem is csak örökös, te magad lehetnék,
tudtam, hogy mit akarsz, ezért hát lázadtam,
nem bírtam az lenni, aminek te láttál,
és most, hogy lassacskán te is tán belátod,
nem leszek hős, bajnok, tudós vagy próféta,
nem téged hirdetlek, talán magamat sem,
csak üres szavakat szórok néha széjjel,
infantilis vagyok, felnőtt öntudattal
és keserűséggel, hogy mi nem leszek már,
te most is szeretsz még, csak hát az a remény
és az a hit tűnt el, én sem lettem ember,
csak okozat vagyok, mint a többi kölyköd,
és engem is megtűrsz most még az odúban.