Ébredező szavaink vidékén,
égi s földi világ határán,
elménk vad, kusza pusztaságát
kezdte belakni a tiszta dűlőn
megnemesült gyümölcs halála.

Rögzített, s kihagyott időkön
átcsobogott az örök vidámság
s tompított csömörök patakja,
s ezredek embereit sodorta
össze a mámorok áramába.

Még a mi korcs, bolond világunk
is lassul, lepihen, kitisztul,
s pincék kriptasötét, időtlen,
mustszagú, erjedt hűvösében
kóstol egy lerohadt aranykort.