A Szilágyi Erzsébet fasoron,
Budagyöngyénél,
egy pad karfáján könyökölve,
egy-egy piroslámpányi csöndben
nézem a tegnapi borok
kipárolgásait utolsó útjukra
kísérő füstfoszlányaimat.

Tekintetem el-elragadják a nyergek,
amiken szépen formált lányok
hullámzó combjai lejtik hívogató
táncukat, majd a jelmezbe bújt
sportemberek vádlija győzköd,
hogy mozogni kéne.

Vidéki buszt várok vidéki nénikkel.

Ki kell pucolni a vízóraaknát,
tűnődöm, mi legyen az öreg
varangy sorsa.

Ma megtudtam, hogy a másnapot
a szétszedált idegrendszer teszi
szentimentálissá. Van benne
valami. Mint a vízóraaknában.