Lelassul az idő, csak hősünkben halad,
ki valamit érez, talán tudat alatt,
talán súgják neki, talán csak a mázli,
vagy, mert nem volt kedve estve vacsorázni
veri tán az éhség föl, de egy a lényeg:
hamar összeállnak fejében a tények.
Nem fárad ő azzal, hogy most kiszámolja,
a lövedékeknek mennyi a tempója,
s ahhoz mérten mennyit ér a hangsebesség;
lehet, nem is fogja föl a nagy szerencsét,
hogy loboncos haját nem érte még olló…
Ahol jön, ahol jön egy fekete holló!
Nem Sámsont temetni, dehogyis akarja,
ha nem szárnya volna, intene a karja,
s várván, hogy mi készül, forgolódna csőre,
leülvén az ablak párkányán a kőre.
Ám amiért eljött, nem látja soha már,
mert a tollaitól szabadul a madár,
s úgy vágódik vissza, mint ahogy a légben
megállt lövedékek Sámson közelében.

Ezredmásodpercnyi reakcióidő
elég volt, hogy Hanggal teljen meg a tüdő,
és a Titántorok teljes erejével
– amit szerencsére csak nagyritkán ér el –
jelezze, hogy itt még nem ér semmi véget,
csak tán néhány fülben szűnik meg az élet,
csak egy pillanatnyi inger, erre futja,
s a hallóidegnek eljön a kaputja,
az is inkább csengés, mint mikor a gránát
közvetlen közelben, gyorsan szublimál át.

S bár a Hang ereje nem emberre támadt,
csak azt a pár golyót, azt a néhányszázat
kellett megfékezni közvetlen közelről,
de hát – érthetően – minden gengszter eldől.
Ne sajnáljuk őket, ez a szerencséjük,
mert a golyók szállnak, csak most már feléjük,
s befúródnak körben a hangár falába,
mint a friss fövenybe egy kalóz falába.

Mielőtt a népek még felocsúdnának,
hősünk mind a fegyvert, mind az összes tárat
összeszedi, és hogy ez lett a szokása,
péppé gyúrja őket, s ez a metál-kása
odapottyan, hova nemrég szegény motor
maradéka, ami nem az űrben lohol.

A behajtók között egy jólelkű ember
csak azért jött ide, mert máshol már nem mer
érvényesülni, bár menő a szakmája:
kezdő rockbandáknak volt ő az istápja.
Ismert minden helyet: az A38-tól
Club 202-n át Rocktogonig¹ boltolt,
de milyen az ember, és főleg a másik,
könnyedén eljutnak a kölcsönadásig,
csak hát az a kamat, meg a határidő,
alku és könyörgés, szokásos dáridó.
Így a mi emberünk pániktól pörögve
némi védelemért került rossz körökbe.

Most, hogy csoda folytán visszatért hallása
– kevés ilyet tudunk – fölül, hogy hadd lássa
jobban ezt a vadat, kit annyira űztek,
s ki epicentruma a férfias bűznek.

Sámson a hangárból végtelenbe kémlel,
majd gengszterünk felé fordul mély szemével,
rögtön megszületik emitt a gondolat,
és négykézláb csúszva arrafelé tolat,
majd megfordul, s mondja, lágyan duruzsolva,
hogy hát neki milyen ötlete is volna,
s hogy ez a hang, nahát, s hozzá ez az alkat,
és hogy: ne, ne engem, ragadd az alkalmat,
ismerek pár zenészt, profi, jámbor arcok,
de ha hangszert fognak, megnyerik a harcot,
gyere, kint a kocsim, elviszlek egy helyre,
útközben bekapunk valamit, no, ejnye,
tegyél már le, kérlek, jobb lesz úgy tárgyalni,
holnap papírokat fogunk majd átnyalni,
csak a fogamat ne², no, nem baj, szuvas volt,
találjunk egy nevet, legyen, mondjuk Vasbolt,
és most hová viszel, nézd, az ott az autóm,
de máskor kilinccsel menjünk át az ajtón,
tényleg nem vagy éhes, én már úgy harapnék,
na, biztos, hogy nem múlt el a nagy harag még?

Sámson fújtat egyet, így hűti le eszét,
és elhangzik végre az első párbeszéd:
– Mi a neved, ember?
                                   – Én vagyok a Kukás.
– Szép név.
                   – Nahát, éppen ezt mondta a Lukács!³

Indul a raktártól immár kettő hősünk,
s bent sírnak: valaki útravált előlünk.
Sámsonunk fejéről így röppent le átka,
nem maradt már senki, aki levadássza.

________________________________

¹ A38 Állóhajó, Club 202 és Rocktogon: a történet írásakor népszerű,
rock-metál stílust is képviselő szórakozóhelyek egy fővárosban.
L. még Zúzda, ZP stb.
² „Csak a fogamat ne!”: rövid részlet az …és megint dühbe jövünk (sic!)
című Bud Spencer- és Terence Hill-műből.
³ Lukács László, a Tankcsapdáról elnevezett rockmuzsikusi egylet
hörgője (ún. énekese).